Sziasztok drágáink :)

Örömmel jelentem, holnap valamikor érkezik a friss :DDDDDDD Én fogom írni(Szandi) egyedül remélem lesz olyan jó mint Neszi-é :P
addig is jók legyetek.
puszilunk:
Neszi és Szandi

2. Fejezet - Gondolatok

A testem egyszerűen nem akart felébredni. Próbálkoztam, de semmi más nem volt, csak a sötétség. Úgy éreztem magába szippant. Süllyedni kezdtem, testemen eluralkodott a pánik. Zuhantam. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mindent megtettem, amivel felhívhatom magamra a figyelmet. Bármit, csak hogy valaki lássa, ott vagyok. Senki sem segített, nem látott senki. Forgott velem a világ, és már kezdtem belenyugodni, megfogok halni. Utolsó esélyként kapaszkodni kezdtem, amibe csak tudtam.
Zihálva ébredtem, szemhéjaim villámgyorsan pattantak fel, és Edward aggódó tekintetével találtam magam szembe, akinek a felsőjét görcsösen szorongattam. Testem még mindig az övén volt, reszketett minden porcikám.
- Minden rendben Kedvesem? - kérdezte lágyan, és ahogy rátámaszkodtam az egyik alkaromra, kisimított egy tincset az arcomból.
- Öhm…Én azt hiszem…talán…igen…- bizonytalanság. Ez a szó volt, mely azon a reggelen a leginkább jellemezte a lelki világomat.
-Ez nem volt valami meggyőző - húzta végig finoman hideg ujjait a gerincem vonalán.
- Nekünk most menni kellene iskolába - az órára sem pillantottam, feltápászkodtam Edwardról, majd átsétáltam az ágy másik oldalára, mikor egy hideg kéz fonódott a csuklómra.
- Szerelmem! Te csak pihenj! - kuncogta, melynek okát teljesen nem értettem. Semmiben sem voltam biztos, nem akartam most ezzel is foglalkozni. Csak nem szerettem volna, hogy eszembe jusson az a fájdalom, amit tegnap éreztem. Iskolába menni, tanulni, elfelejteni mindent.
-Nem írathatunk Carlisle-val még több igazolást. - már szedtem össze a ruháimat, kiválasztottam mit akarok felvenni. Edward elengedte a kezem, felült az ágyon és csak bámult. Mintha történt volna valami…
Már a fürdőbe indultam, mikor Edward elém lépett, a ruhákat kivette a kezemből és az íróasztalra dobta.
-Ma szombat van Kedvesem! Nincs iskola! Carlislenak nem kell igazolást írnia, de lehet, hogy fel kellene hívni, mielőtt összeesel. Jól vagy? - az elmém hatalmas késéssel kezdte feldolgozni a hallottakat. Szombat, iskola nélkül. Mikor már kellőképp megemésztettem mondandója nagy részét, eljutottam az utolsó két mondatig. Felakarja hívni Carlislet, miattam. Ugyan miért? Hisz semmi bajom, csak tévedtem egy pár napot.
- Nincs semmi bajom, de nem tudom miért kérdezed - arcán színtiszta aggódást és törődést láttam.
- Bella, te remegsz. Mióta felkeltél az ágyból a szíved jobban verdes, mint eddig bármikor, az arcod kipirult, szinte ég a homlokod, annak ellenére, hogy a karomban voltál. Az ingemet pedig elképesztő erővel szorítod. Aggódom érted. Nincs semmi baj? - észrevettem, hogy valóban kapaszkodtam a felsőjébe. Mintha az óceán közepén lettem volna, partközel nélkül. Ő volt az a mentőöv, amiért nyúlnom kellett. Szükségem volt rá, mint barátra, mint gondoskodó társra.
- Sajnálom az inged - szarkasztikusan felnevetett, kelletlenül hámoztam le kezeimet a mellkasáról, de amint azok halk puffanással csapódtak az oldalamhoz, ő már egyik ujjával az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy belenézzek az arany folyamokba.
- Te komolyan azt hiszed, hogy egy vacak ing miatt aggódom? Bella te rosszabbul lehetsz mint gondoltam - itt újra felnevetett. Egyáltalán nem értettem mi ilyen mulatságos, mert számomra ez az egész szituáció inkább vált a pokollá, sem mint valami kabaré helyszínévé. - Én téged féltelek. Az ujjaid már teljesen elfehéredtek, megállt a kezedben a vérkeringés. Pihenj le, ameddig csinálok neked valami reggelit. Csak mond meg, hogy mit szeretnél és esküszöm, hogy amint tudom, már fel is hozom. De kérlek feküdj le, mert nem akarlak kórházban látni - mire befejezte, már újra az ágyon találtam magam, míg ő édes ajkaival súrolta a szám sarkát, majd a szemembe nézett. Egyik szemöldökét felhúzta, s olyan képet vágott, mintha az arca szélére egy kérdőjelet akasztottak volna.
- Mi az?
- Várom a válaszod - tekintete simogatta a bőrömet, ahogy leguggolt mellém. Egyik kezével a hajamat babrálta, míg a másikkal a kezemet simogatta.
- Miféle választ? - arany szemei megbabonáztak, olyan érzést keltettek, mintha idióta lennék. Nem tudtam mit kérdezett, vagy hogy miről beszélgettünk a felkelés óta. Csak őt néztem. Ő kitöltötte a lelkem minden egyes részét, még a legapróbb zugokat is, mindenhova beférkőzött.
- Reggeli. Neked. Szóval? - a szavak kezdtek összeállni, s az eltelt pillanatok is kezdtek kitűnni a homályból, mely néha jótékony hatású.
- Öhm…rántotta? - bizonytalan voltam, úgy éreztem, hogy szédülök. Forgott velem a szoba, hányingerem lett. A kintről beszűrődő fény megcsillogtatta a bőrét, s én egyik kezemmel végig akartam simítani tökéletes arcvonásain, de nem érzékeltem a végtagjaimat, s a szememre elkezdett letelepedni a fekete felhő.
- Bella! Bella! - még hallottam párszor a szólongatását, de olyan nyugodt, békés világba csöppentem, hogy nem tudtam neki ellenállni.
" A réten voltunk. A mi rétünkön. Egymással szemben ültünk, s Ő éppen dúdolt. Úgy tűnt, mintha nagyon halkan énekelne, de én mégis hallottam. Folyamatosan a földet nézte, tanulmányozta a fűszálakat, minden egyes körülöttünk heverő virágot. Az halványkékre festett égen hófehér bárányfelhők úsztak, a nap is sütött. Ő ragyogott a fényben, minden olyan jónak tűnt, de az Ő arca gondterhelt volt. Tudnom kellett, hogy mit tettem. Elrontottam valamit? Vagy esetleg történt valami?
- Edward mi a baj? - mikor felemelte a fejét, észrevettem a szeme alatti sötét foltokat. Fekete íriszeiben egyesült a félelem, az aggódás, a tehetetlenség. Mintha kiolvastam volna belőle az érzelmeit. Meggyötört és összetört volt. Mintha elvettek volna tőle valamit. Valamit, ami nagyon sokat jelentett neki. Megrémített, hogy nem szól, egyszerűen féltem. Nem tőle, hanem attól, hogy nagy a baj. Tudni akartam, hogy mi váltotta ki rajta ezeket a "tüneteket". Mindig mézédes ajkai lassan mozogni kezdtek, majd hang is hagyta el a résnyire nyitott száját.
- Segíts! - újra megszűnt minden, Edward eltűnt, csak a nagy feketeség maradt. Segítséget kért. Edward szinte teljesen olyan képet vágott, mint az a nő a Cullen ház ajtajában. Elkeseredett volt és ő is segítséget kért. De ekkor villámcsapásként hasított testembe és elmémbe egyaránt a felismerés, hogy az a nő én voltam."
- Annyira aggódtam érted. Ugye jól vagy? - amint kinyitottam a szemem Edwardot pillantottam meg, aki mellettem ült és a kezemet fogta. Nem a szobámban voltunk, ez olyan volt mint Carlisle dolgozószobája. Az említett pont akkor sétált be az ajtón, egy csésze társaságában.
- Jobban vagy Bella? - kérdezte, majd letette a kezéből a bögrét a mellettem lévő asztalkára.
- Azt hiszem. De mi történt? - kábult voltam. Mintha több napig aludtam volna mozdulatlanul.
- Hirtelen elájultál, én meg azonnal Carlisle-hoz hoztalak, nagyon aggódtam érted. – szemei valóban aggódást tükröztek és féltést. Ez a zűrzavar ami már körülöttem volt, teljesen felemésztett. Nem mondhattam Neki, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszél, teljesen hibbantnak nézett volna.
- Bella idd meg kérlek ezt, Esme főzte neked. Orvosi gyógytea. – adta a kezembe a gőzölgő csészét. – nem hinném, hogy komolyabb bajod lenne. Sok pihenésre és nyugalomra van szükséged. Úgy gondolom, hogy a stressz és a sok idegesség a gond forrása. – nézett rám komolyan Carlisle. A teának szörnyű íze volt. Alig tudtam magamba tömni.
- Nem a legkellemesebb az íze a teának, de nagyon hasznos, és neked most erre van szükséged. – felelve, elfintorodott arcom látván.
- Észrevettem. – motyogtam az orrom alatt.
- Kedvesem, Charlie csak holnap jön haza. Jobban örülnék neki, ha itt maradnál. Itt Carlisle is tudd rád figyelni.
- Nincs nekem semmi bajom, Nem akarok a nyakatokon lenni. – hajtottam le a fejem, miután a mellettem lévő kisasztalra leraktam a már üres csészét.
- Ne beszélj butaságokat Bella, hiszen családtag vagy. – rakta kezét vállamra Carlisle. Felnéztem aranybarna szemeibe. Éreztem, hogy az első könnycsepp már legördül arcomon.
- Köszönöm. – öleltem meg.
- Ne köszönd ez csak természetes. – mosolygott rám, majd szerelmem felé fordult.
- Magatokra hagylak. – majd kiment.
Edward aggódó pillantásokkal fürkészte arcom.
- Minden rendben drágám? – mosolygott. De átláttam rajta.
- Persze. Csak valóban egy kicsit fáradt voltam. Tudod a suli, Alice ruhapróbái. – mosolyogtam rá. De az említett már meg is jelent az ajtóban, levakarhatatlan mosollyal az arcán, viszont amikor rám nézett, hirtelen lefagyott.
Amint megláttam kezdtek előttem lepörögni a ruhapróbák, s lelki szemeimmel láttam, ahogy a tükör előtt álok a hófehér selyemben, Alice pedig ide-oda táncol körülöttem. Itt bevesz egy kicsit, ott is bevesz egy kicsit, ott kicsit ki engedi, a másik oldalon még jobban bevesz belőle, én pedig az esküvőmön azelőtt meghalok oxigénhiányban, mielőtt leérek a lépcsőn. Már a gondolatra is erőteljes remegés rázta meg a testemet.
- Szent Isten. Veled meg mi történt?! Szörnyen nézel ki. – táncolt elém.
- Kösz Alice. – ha nem mondta volna akkor is tudtam volna, hogy egy csődtömeg vagyok. Ma nem vagyok hajlandó semmiféle ruha próbára. Viszont Alice-el beszélnem kell. Neki tudom, hogy mindent elmondhatok, Edward-nak is, de ő rögtön csak aggódna. Alice a legjobb barátnőm. Ő teljesen megért engem, kivéve ha vásárlás mániájáról van szó. Úgy gondoltam, hogy barátnőm elég ügyesen titkolja a gondolatait, így ha beszélek neki egy kicsit a gondjaimról, akkor abból még nem lehet majd semmi baj. Ő úgy is látja a jövőt, segíteni is tudna.
- Persze Bella. – ölelt meg hirtelen Alice. Nekem meg fogalmam sem volt, hogy miről beszél. De hülye vagyok, hiszen elhatároztam, hogy beszélni akarok vele, tehát Ő látta. Mintha az agyam csigalassúsággal kapcsolt volna. – indulhatunk? – pattogott mosolyogva előttem. Alice mindig mosolyt tud csalni az arcomra. Ránéztem kedvesemre, de Ő furcsán méregetett. Gondolom ő is látta a látomást, de remélem azt nem amiről beszélni szeretnék Alice-el.
- Ne aggódj, tudod csak női dolgok. – simítottam végig arcán.
- Szeretlek. – és lágy csókot nyomott a számra, majd sóhajtva felállt és mintha Alice-nek ezt mondta volna: ajánlom, hogy vigyázz rá, különben a kecses kis nyakad bánja.
- Bella, hallod? – kicsit elbambultam. Tulajdonképpen, azt se tudom, hogy mit akarok Alice-től.
- Persze, megyünk? – kérdeztem tőle. Mire Ő válaszként felkapott a hát ára és kiugrott velem az ablakom. Éreztem, hogy a hideg, csípős szél az arcomba csap. Pár másodperccel később már a lábamon álltam a rétünkön. Alice kecsesen lehuppant a földre intve, hogy üljek le mellé. Leültem, de nem tudtam, hogy hol kezdjem el. Alice érezte, hogy tanácstalan vagyok. Bátorítóan megszorította a kezem, majd rám mosolygott.
- Mesélsz nekem az újszülöttekről? – kérdeztem félénken. Meglepte a kérdésem mi tagadás.
- Mit szeretnél tudni? – öltötte fel újra ezer wattos mosolyát.
- Mindent. – mondtam határozottan.
- Hát jó. – sóhajtott fel.
- De mielőtt bele kezdenél. Kérhetnék még valamit? –néztem szemeibe.
- Persze, mond csak.
- Elrejtenéd a gondolataid és ne beszélj kérlek erről senkinek. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy nem fog kérdezősködni, csak megteszi.
- Rá fér Edward-ra, hogy fel elevenítse mondjuk a ruhamárkákat. – kacsintott rám. Uhh, szegény, már most sajnálom. Ha Alice-en múlik akkor elég hatásos lesz minden, amibe az Ő keze is tartozik. Azonnal Edwardhoz akartam szaladni, hogy előre bocsánatot kérjek a "kínzásért", ám mindent elnyomott a kíváncsiságom, így ismét csak a kérdéseimre koncentráltam.
- Szuper.
- Szóval. Az átváltozás nagyon fájdalmas. Az emberi emlékeid nagy részét homály fedi. Az első pár évben csak a vér számít. A szemeid egy darabig vörösek, majd ugye az állati vértől folyamatosan átalakul borostyán, majd arany színre. Ebben az időszakban erősebb vagy bármely vámpírnál. Még Emmett-nél is – mosolyodott el. – mint mondtam, a vér elfogja nyomni az érzelmeid. De mi itt vagyunk, és vigyázunk rád, minden rendben lesz majd.
Ebből megkaptam néhány hasznos információt. Tehát akit az álmomban láttam, még nagyon fiatal vámpír volt. A szemei vörösen csillogtak, kísértetiesen hasonlított rám bizonyos tekintetben. Az is lehet, hogy magamat képzeltem el újszülöttként. A fantáziám és a tudatalattim biztos összefogtak ellenem, s ezért láttam mindezt. Ennél jobban aggasztott az, hogy mi lesz Vele és velem?!.
- Tehát azt mondod, hogy Edward iránti érdeklődésem alább hagy ? Még nála is jobban fogom kívánni a vért? – éreztem, hogy elpirulok.
- Valószínűleg, igen. De Ő szeret és várni fog rád, és segíteni fog mindenben. Viszont ha túl vagy ezen a korszakon, a vágyaid felerősödnek iránta. A vámpír érzelmek erősebbek, mélyebbek az emberek érzelmeinél. Hogy is mondjam, sokkal intenzívebbek. – mosolygott rám kedvesen Alice. Ahha. Szóval a leendő férjemmel nem fogok semmit sem kezdeni, csak az állatok vérét fogom hajszolni?! Nagyon ígéretes mit ne mondjak.
Itt újabb problémák kezdtek felmerülni. A nő az álmomban újszülött volt, ez teljesen biztos, ám az arca elképesztően erősen közvetítette nekem az érzelmeket. A kettő, hogy férhet össze?
- Tudom, hogy egy kicsit ijesztően hangzik. De mi itt vagyunk egy család és együtt mindennel megbirkózzunk.
- Igen, tudom, és köszönöm. – öleltem meg.
- Van még kérdésed? – vigyorgott még mindig.
- Öhm, nem tudom. – hajtottam le a fejem.
- Nyugi, semmi baj, fel kell dolgozd az információkat, de a lényeg, hogy tudd, mi itt vagyunk neked. – helyezte térdemre apró kezét.
- Többé nem láthatom őket igaz? Hiszen megölhetném őket, ugye? - éreztem, hogy egy újabb könnycsepp bújik elő és az elsőt szép sorban követte a többi.
- Nem. – suttogta szomorúan.
- Veszélyes lennék a saját szüleimre, igaz? – néztem fel rá.
Bella. Minden rendben lesz. Érzem. – mondta határozottan. Nem tudom, de nem tudtam neki hinni. Az álmok, vagy az imént hallottak nem engedték. Próbáltam mindent elhessegetni a fejemből, az összes negatív gondolatot, mert szerettem volna kihasználni a maradék időt, amit még a szeretteimmel tölthetek. Úgy döntöttem, hogy nem fogok foglalkozni az álmokkal, hisz nem árthatnak.
- Gyere, menjünk, Ed már kezd idegbeteg lenni, hogy hol vagyunk, és neked pihenned kell. – állt fel s nyújtotta felém a kezét, amit szívesen elfogadtam. A következő pillanatban már fellendített a hátára és elkezdett futni a Cullen-ház felé.

1.Fejezet

Álmodni átok

1.Fejezet-Kezdet

         Már teljes mértékben nyugodt vagyok. Nem fenyeget se Viktoria, se gyilkos hadserege, se a Volturik. Egyedül Jake miatt aggódok, aki miután felépült, már el is ment. A városban plakátok jelzik, mi hazavárjuk, és keressük. Apu is tud az esküvőmről Edwarddal. Alice lázasan szervezkedik, miközben Anya és Esme is a segítségére  vannak. Nekem annyi a dolgom, hogy szinte minden nap felpróbáljam a ruhát. Kedvenc hugicám sosem felejti el ezt a programot, mely az én életemből van, amikor több órát is elvesz.
Az egész város arról beszél, hogy Isabella Marie Swan és Edward Anhtony Masen Cullen hatalmas esküvővel ünneplik meg  korai házasságukat, amit mindenki ostobaságnak és felelőtlenségnek tart. De engem nem érdekel.
Szeretem Edwardot, és az is biztos, hogy az érzelmeim sokszáz, sokezer év múlva is ugyanolyan szilárdak, visszavonhatatlanok, és szerelmesek lesznek. És azt is tudom, hogy Ő is így érez. Kész mindent megadni nekem. Egy csodálatos nászéjszakát, és az átváltozást.
Bár gyerekünk sosem lehet, tudom, hogy ennek ellenére is boldogok leszünk, és ez sosem lesz akadály, vagy buktató a kapcsolatunk-nemsokára házasságunk-során.

-Min gondolkodsz drágám? - Suttogta a fülembe Edward.

-Csak azon, hogy mennyire tökéletes minden. Szinte már félelmetes.

Összepakoltam a tankönyveimet az asztalról, és elindultam a szobám felé. Mielőtt egy lépést is megtehettem volna, Ő kézségesen elvette a lapokat, és az iskolai felszereléseket, másik kezébe engem kapott fel, és meg sem állt az ágyamig.

Óvatosan leültetett, a tanszereket pedig az íróasztalomra tette. Elgémberedett végtagjaimat kinyújtóztattam, majd heves mozdulattal hajtottam felső testem a takaróra.

-Nem kell félned. Megérdemled a tökéletességet. -Ásítottam egy nagyot. Fárasztó napom volt, Ő pedig kuncogott egyet mellettem.

-Ne haragudj Kedvesem! Nem rajtad nevetek, csak azon az egyszerű tényen, ami nemsokára mérhetetlenül boldoggá tesz, hogy fáradt vagy. Kis idő múlva elalszol a karjaim között, a nevemet suttogod, és egy ahogy lassan tellik az éjszaka, majd felvirrad a nap, pár órával közelebb kerülök ahoz, hogy lássalak az oltárnál. -Hangja suttogásként hatott, közben Ő is mellém telepedett, egyik kezét a feje alá tette, míg a másikkal végigsimított az arcomon.

Ahol hideg ujjai érintették a bőröm, úgy éreztem megégek. Édes tűz volt, melyet bármikor elviseltem volna.

-Nem akarok még aludni. Olyan ritkán van olyan alkalmunk, hogy Charlie nincs itthon. -Duzzogtam.

-Nem muszály aludnod, a lelkedben hatalmas energia van, de a testednek kijár a pihenő. Megcsinálom a fürdővized, addig te csak maradj itt, és ne kínozd a tested. Nem akarlak kórházban látni.-Búcsúzóul megcsókolt, még akkor is, ha csak a fürdőbe megy.

-Rendben. Nem teszek semmi megerőltetőt.-Motyogtam, mire Ő visszafordult az ajtóból.

-Remélem tudod, hogy mindent hallok, és én csak a te lélegzetvételedre, és szívdobogásodra vagyok kíváncsi. Semmi egyébre.-Eleresztette kedvenc félmosolyom, majd kisietett.

Feküdtem az ágyon, gondolkoztam az elmúlt eseményeken. Charlie aznap este horgászott, nem kellett miatta aggódnom. Holnap már szombat, a lecke is készen van, így az egész hétvégét Vele tölthetem.

-Kész is Szerelmem. Gyere! Beviszlek!-Felkapott erős karjaiba, majd talpra állított a hideg csempén.

-Úriember.-Mondtam ki hangosan azt a szót, mely ilyenkor az eszembe jutott.

-Köszönöm hölgyem. Mire készen van, már várja is a megvetett, kényelmes ágy. Ön csak élvezze a habokat. -Kezeit a derekamra csúsztatta, közelebb vonva magához. Egyik karom a nyakát kulcsolta át. Az ujjaim beletúrtak bronzos hajába. Egyre közelebb éreztem magamhoz, ajkaim engedelmesen nyíltak szét, mikor mézédes, hűvös lehellete megcsiklandozta az arcomat. Orrával végigsimított az arcomon, körkörös, láthatatlan mintákat rajzolva rá. Később, ajkai is végigcsókolták az arom minden egyes négyzetcentiméterét, majd áttértek a nyakam kényesztetésére. Direkt nem érintette össze a szájunkat, gondoltam élvezi, ha ilyenmódon kínozhat.  Egy pillanat töredéke volt csak, mely ráébresztett arra, hogy ajkai már lágyan mozognak az enyémen. Amint észbekaptam, mohón viszonoztam mozdulatait, mint egy tizenéves tinédzser, aki attól fél, hogy elrontott mindent. Nem akartam véget vetni a csókunknak, minden másodpercel egyre jobb lett.

-Maradj, kérlek!-Könyörögtem, mikor észleltem, hogy készül az eltaszításra.

-Nem lehet. Tudod miben eggyeztünk meg.

-Igen. Természetesen tudom. Abban, hogy nem fekszünk le egymással, nem pedig abban, hogy nem csókolózhatunk. A kettő teljesen más, én pedig most az utolsóra vágyok.-Tettettem a sértődöttet.

-Mmmm.-Újra lecsapott ajkaimra, és végre nem tolt el, mely hatalmas önbizalommal töltött el.

-De azért a felsőt segíthetnél levenni.-Bátorságom egyre nőtt, mikor ujjai elkezdtek babrálni a blúzom gombjaival. Egyessével, őrjitő lassúsággal haladt, majd mikor az összessel végzett, egyszerű mozdulattal tolta le a vállamról.

Nyakán kalandozó kezeimet gyengéden lefejtette magáról, majd ahogy az anyag lecsúszott rólam, apró puszikat lehelt a bőrömre.

-Ki fog hűlni a fürdővized.-Búgta felhevült testemre.

-Igazad van.-Elborult ugyan az elmém, de tudtam nem győzhetek. Inkább váltam el Tőle békességben, sem mint, hogy haragudjon rám.

-Én addig megyek, előkészítem az ágyad.-Apró csókot hintett az ajkamra, majd az ajtó halk kattanása ébresztett rá arra, hogy egyedül vagyok.

Megfürödtem. Jól esett a meleg víz, ellazított. Alice kiválasztotta a pizsamát, amit minden bizonnyal Edward hozott be. Mikor kiléptem a párás helyiségből, Szerelmem vigyorgó arcával találtam magam szemben.

-Gyere mielőtt összeesel a fáradtságtól. -Gyorsan a melkasára vont, szememet lehunytam. Úgy éreztem, mintha ólomból lennének. Hagytam, hogy megtörténjenek az események, nem avatkoztam bele semmibe. A hangja,melyet csak távolról érzékeltem, dúdolt. Az altatóm volt az, melyet énekelt, keze rendületlenül simogatta a hátamat, ajkai megpihent a homlokomon.

Ahogy telt az idő, az érintését egyre kevésbé éreztem, csodás hangja egyre jobban halkult. Elaludtam, ebben biztos voltam, de a feketeség helyett fényt, csillogást és a Cullen villát láttam.

Sétálni kezdtem az ajtó irányába, lábaim nagyon nehezek voltak, megmerevedtek. Nagy nehezen elértem a bejáratot, majd bekopogtam. Belülről fény szűrődött ki, ennek ellenére egyetlen alakot sem láttam. Hirtelen valami ismeretlen fekete árny suhánt át a házban, alakját nem ismertem fel. Feltételezéseim szerint nő lehetett, de nem így mozgott sem Alice, sem Rosalie, de még csak Esme sem. Az idegen kecsesen suhant, bátran és szabadon.

A lábaim újra a földbe gyökereztek, mikor láttam a fekete körvonalat az ajtóhoz sétálni. A szívem hevesen dobogott a félelemtől, úgy éreztem egyedül vagyok. Az ajtó halk csikorgással nyílt ki,  tekintetem nem emeltem fel a földről. Féltem szembenézni az ismeretlennel, az újjal.

Mély levegőt vettem, összeszedtem minden erőmet, mely az utóbbi pillanatokban szertefoszlott, majd lassan felemeltem a fejem. Megdöbbentem a látványtól. A velem szemben álló nőnek vérvörös szemei, hófehér bőre, és barna haja volt, mely lágyan omlott a vállaira.  Mégjobban megijedtem, mikor arcának tökéletes vonásaiban a saját arcképemet fedeztem fel. Én álltam ott, magammal szemben, szótlanul, döbbenten. Vámpír voltam, erre rájöttem.

-Segíts.-Hangja akadozott, nem volt gördülékeny. A szemem lecsukódott mielőtt szólhattam volna valamit. Elborított a sötétség, és fura zajok kezdtek el a fejembe mászni. Néhányat tökéletesen értettem, míg mások csak zümmögést, recsegést, elmodósást áraztottak.

-Szükségem van rád.

-Ébredj!

-Segíts!

-Tedd meg!

És amit a legtisztábban, leghangosabban hallottam nem más volt, mint:

-Anya!-A hang tulajdonosát nem láttam, ugyanúgy, ahogy a többiét sem.

Zihálva ébredtem. Csak egy szót voltam képes kinyögni.

-Ne! -Ordítottam, ahogy a torkomon kijött, mert az utolsó dolog amit hallottam, egy vérfagyasztó sikoly volt, méghozzá egy kisgyermeké. Nem tudtam sem a nevét, se semmit róla, csak azt, hogy meg kell védenem. Természet feletti módon kötődtem hozzá, megmagyarázhatatlanul.

-Sssshh Kedvesem! Csak egy álom volt! Biztonságban vagy! Vigyázom rád!-Edward egész éjjel ilyen és ehez hasonló nyugtató szavakat suttogott a fülembe, rendületlenül ringatott a melkasán, és én csak akkor tudtam vissza aludni, mikor megláttam a felkelő nap első sugarait, melyek győzedelmeskedtek az éj felett.

Féltem, szó szerint rettegtem a sötétségtől. Valakinek a gyászt, valakinek a gonoszt jelképezi. Számomra az ismeretlent, az elképzelhetetlen fájdalmat. Nem akartam elaludni, még nem. De testem erősebb volt az akaratomnál, szemhélyaim lecsukódtak és pedig fokozatosan merültem bele a sötétségbe, ami mostmár nem tartogatott nekem veszélyt…

KOMIKAT! PLS.!