2. Fejezet - Gondolatok

A testem egyszerűen nem akart felébredni. Próbálkoztam, de semmi más nem volt, csak a sötétség. Úgy éreztem magába szippant. Süllyedni kezdtem, testemen eluralkodott a pánik. Zuhantam. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mindent megtettem, amivel felhívhatom magamra a figyelmet. Bármit, csak hogy valaki lássa, ott vagyok. Senki sem segített, nem látott senki. Forgott velem a világ, és már kezdtem belenyugodni, megfogok halni. Utolsó esélyként kapaszkodni kezdtem, amibe csak tudtam.
Zihálva ébredtem, szemhéjaim villámgyorsan pattantak fel, és Edward aggódó tekintetével találtam magam szembe, akinek a felsőjét görcsösen szorongattam. Testem még mindig az övén volt, reszketett minden porcikám.
- Minden rendben Kedvesem? - kérdezte lágyan, és ahogy rátámaszkodtam az egyik alkaromra, kisimított egy tincset az arcomból.
- Öhm…Én azt hiszem…talán…igen…- bizonytalanság. Ez a szó volt, mely azon a reggelen a leginkább jellemezte a lelki világomat.
-Ez nem volt valami meggyőző - húzta végig finoman hideg ujjait a gerincem vonalán.
- Nekünk most menni kellene iskolába - az órára sem pillantottam, feltápászkodtam Edwardról, majd átsétáltam az ágy másik oldalára, mikor egy hideg kéz fonódott a csuklómra.
- Szerelmem! Te csak pihenj! - kuncogta, melynek okát teljesen nem értettem. Semmiben sem voltam biztos, nem akartam most ezzel is foglalkozni. Csak nem szerettem volna, hogy eszembe jusson az a fájdalom, amit tegnap éreztem. Iskolába menni, tanulni, elfelejteni mindent.
-Nem írathatunk Carlisle-val még több igazolást. - már szedtem össze a ruháimat, kiválasztottam mit akarok felvenni. Edward elengedte a kezem, felült az ágyon és csak bámult. Mintha történt volna valami…
Már a fürdőbe indultam, mikor Edward elém lépett, a ruhákat kivette a kezemből és az íróasztalra dobta.
-Ma szombat van Kedvesem! Nincs iskola! Carlislenak nem kell igazolást írnia, de lehet, hogy fel kellene hívni, mielőtt összeesel. Jól vagy? - az elmém hatalmas késéssel kezdte feldolgozni a hallottakat. Szombat, iskola nélkül. Mikor már kellőképp megemésztettem mondandója nagy részét, eljutottam az utolsó két mondatig. Felakarja hívni Carlislet, miattam. Ugyan miért? Hisz semmi bajom, csak tévedtem egy pár napot.
- Nincs semmi bajom, de nem tudom miért kérdezed - arcán színtiszta aggódást és törődést láttam.
- Bella, te remegsz. Mióta felkeltél az ágyból a szíved jobban verdes, mint eddig bármikor, az arcod kipirult, szinte ég a homlokod, annak ellenére, hogy a karomban voltál. Az ingemet pedig elképesztő erővel szorítod. Aggódom érted. Nincs semmi baj? - észrevettem, hogy valóban kapaszkodtam a felsőjébe. Mintha az óceán közepén lettem volna, partközel nélkül. Ő volt az a mentőöv, amiért nyúlnom kellett. Szükségem volt rá, mint barátra, mint gondoskodó társra.
- Sajnálom az inged - szarkasztikusan felnevetett, kelletlenül hámoztam le kezeimet a mellkasáról, de amint azok halk puffanással csapódtak az oldalamhoz, ő már egyik ujjával az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy belenézzek az arany folyamokba.
- Te komolyan azt hiszed, hogy egy vacak ing miatt aggódom? Bella te rosszabbul lehetsz mint gondoltam - itt újra felnevetett. Egyáltalán nem értettem mi ilyen mulatságos, mert számomra ez az egész szituáció inkább vált a pokollá, sem mint valami kabaré helyszínévé. - Én téged féltelek. Az ujjaid már teljesen elfehéredtek, megállt a kezedben a vérkeringés. Pihenj le, ameddig csinálok neked valami reggelit. Csak mond meg, hogy mit szeretnél és esküszöm, hogy amint tudom, már fel is hozom. De kérlek feküdj le, mert nem akarlak kórházban látni - mire befejezte, már újra az ágyon találtam magam, míg ő édes ajkaival súrolta a szám sarkát, majd a szemembe nézett. Egyik szemöldökét felhúzta, s olyan képet vágott, mintha az arca szélére egy kérdőjelet akasztottak volna.
- Mi az?
- Várom a válaszod - tekintete simogatta a bőrömet, ahogy leguggolt mellém. Egyik kezével a hajamat babrálta, míg a másikkal a kezemet simogatta.
- Miféle választ? - arany szemei megbabonáztak, olyan érzést keltettek, mintha idióta lennék. Nem tudtam mit kérdezett, vagy hogy miről beszélgettünk a felkelés óta. Csak őt néztem. Ő kitöltötte a lelkem minden egyes részét, még a legapróbb zugokat is, mindenhova beférkőzött.
- Reggeli. Neked. Szóval? - a szavak kezdtek összeállni, s az eltelt pillanatok is kezdtek kitűnni a homályból, mely néha jótékony hatású.
- Öhm…rántotta? - bizonytalan voltam, úgy éreztem, hogy szédülök. Forgott velem a szoba, hányingerem lett. A kintről beszűrődő fény megcsillogtatta a bőrét, s én egyik kezemmel végig akartam simítani tökéletes arcvonásain, de nem érzékeltem a végtagjaimat, s a szememre elkezdett letelepedni a fekete felhő.
- Bella! Bella! - még hallottam párszor a szólongatását, de olyan nyugodt, békés világba csöppentem, hogy nem tudtam neki ellenállni.
" A réten voltunk. A mi rétünkön. Egymással szemben ültünk, s Ő éppen dúdolt. Úgy tűnt, mintha nagyon halkan énekelne, de én mégis hallottam. Folyamatosan a földet nézte, tanulmányozta a fűszálakat, minden egyes körülöttünk heverő virágot. Az halványkékre festett égen hófehér bárányfelhők úsztak, a nap is sütött. Ő ragyogott a fényben, minden olyan jónak tűnt, de az Ő arca gondterhelt volt. Tudnom kellett, hogy mit tettem. Elrontottam valamit? Vagy esetleg történt valami?
- Edward mi a baj? - mikor felemelte a fejét, észrevettem a szeme alatti sötét foltokat. Fekete íriszeiben egyesült a félelem, az aggódás, a tehetetlenség. Mintha kiolvastam volna belőle az érzelmeit. Meggyötört és összetört volt. Mintha elvettek volna tőle valamit. Valamit, ami nagyon sokat jelentett neki. Megrémített, hogy nem szól, egyszerűen féltem. Nem tőle, hanem attól, hogy nagy a baj. Tudni akartam, hogy mi váltotta ki rajta ezeket a "tüneteket". Mindig mézédes ajkai lassan mozogni kezdtek, majd hang is hagyta el a résnyire nyitott száját.
- Segíts! - újra megszűnt minden, Edward eltűnt, csak a nagy feketeség maradt. Segítséget kért. Edward szinte teljesen olyan képet vágott, mint az a nő a Cullen ház ajtajában. Elkeseredett volt és ő is segítséget kért. De ekkor villámcsapásként hasított testembe és elmémbe egyaránt a felismerés, hogy az a nő én voltam."
- Annyira aggódtam érted. Ugye jól vagy? - amint kinyitottam a szemem Edwardot pillantottam meg, aki mellettem ült és a kezemet fogta. Nem a szobámban voltunk, ez olyan volt mint Carlisle dolgozószobája. Az említett pont akkor sétált be az ajtón, egy csésze társaságában.
- Jobban vagy Bella? - kérdezte, majd letette a kezéből a bögrét a mellettem lévő asztalkára.
- Azt hiszem. De mi történt? - kábult voltam. Mintha több napig aludtam volna mozdulatlanul.
- Hirtelen elájultál, én meg azonnal Carlisle-hoz hoztalak, nagyon aggódtam érted. – szemei valóban aggódást tükröztek és féltést. Ez a zűrzavar ami már körülöttem volt, teljesen felemésztett. Nem mondhattam Neki, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszél, teljesen hibbantnak nézett volna.
- Bella idd meg kérlek ezt, Esme főzte neked. Orvosi gyógytea. – adta a kezembe a gőzölgő csészét. – nem hinném, hogy komolyabb bajod lenne. Sok pihenésre és nyugalomra van szükséged. Úgy gondolom, hogy a stressz és a sok idegesség a gond forrása. – nézett rám komolyan Carlisle. A teának szörnyű íze volt. Alig tudtam magamba tömni.
- Nem a legkellemesebb az íze a teának, de nagyon hasznos, és neked most erre van szükséged. – felelve, elfintorodott arcom látván.
- Észrevettem. – motyogtam az orrom alatt.
- Kedvesem, Charlie csak holnap jön haza. Jobban örülnék neki, ha itt maradnál. Itt Carlisle is tudd rád figyelni.
- Nincs nekem semmi bajom, Nem akarok a nyakatokon lenni. – hajtottam le a fejem, miután a mellettem lévő kisasztalra leraktam a már üres csészét.
- Ne beszélj butaságokat Bella, hiszen családtag vagy. – rakta kezét vállamra Carlisle. Felnéztem aranybarna szemeibe. Éreztem, hogy az első könnycsepp már legördül arcomon.
- Köszönöm. – öleltem meg.
- Ne köszönd ez csak természetes. – mosolygott rám, majd szerelmem felé fordult.
- Magatokra hagylak. – majd kiment.
Edward aggódó pillantásokkal fürkészte arcom.
- Minden rendben drágám? – mosolygott. De átláttam rajta.
- Persze. Csak valóban egy kicsit fáradt voltam. Tudod a suli, Alice ruhapróbái. – mosolyogtam rá. De az említett már meg is jelent az ajtóban, levakarhatatlan mosollyal az arcán, viszont amikor rám nézett, hirtelen lefagyott.
Amint megláttam kezdtek előttem lepörögni a ruhapróbák, s lelki szemeimmel láttam, ahogy a tükör előtt álok a hófehér selyemben, Alice pedig ide-oda táncol körülöttem. Itt bevesz egy kicsit, ott is bevesz egy kicsit, ott kicsit ki engedi, a másik oldalon még jobban bevesz belőle, én pedig az esküvőmön azelőtt meghalok oxigénhiányban, mielőtt leérek a lépcsőn. Már a gondolatra is erőteljes remegés rázta meg a testemet.
- Szent Isten. Veled meg mi történt?! Szörnyen nézel ki. – táncolt elém.
- Kösz Alice. – ha nem mondta volna akkor is tudtam volna, hogy egy csődtömeg vagyok. Ma nem vagyok hajlandó semmiféle ruha próbára. Viszont Alice-el beszélnem kell. Neki tudom, hogy mindent elmondhatok, Edward-nak is, de ő rögtön csak aggódna. Alice a legjobb barátnőm. Ő teljesen megért engem, kivéve ha vásárlás mániájáról van szó. Úgy gondoltam, hogy barátnőm elég ügyesen titkolja a gondolatait, így ha beszélek neki egy kicsit a gondjaimról, akkor abból még nem lehet majd semmi baj. Ő úgy is látja a jövőt, segíteni is tudna.
- Persze Bella. – ölelt meg hirtelen Alice. Nekem meg fogalmam sem volt, hogy miről beszél. De hülye vagyok, hiszen elhatároztam, hogy beszélni akarok vele, tehát Ő látta. Mintha az agyam csigalassúsággal kapcsolt volna. – indulhatunk? – pattogott mosolyogva előttem. Alice mindig mosolyt tud csalni az arcomra. Ránéztem kedvesemre, de Ő furcsán méregetett. Gondolom ő is látta a látomást, de remélem azt nem amiről beszélni szeretnék Alice-el.
- Ne aggódj, tudod csak női dolgok. – simítottam végig arcán.
- Szeretlek. – és lágy csókot nyomott a számra, majd sóhajtva felállt és mintha Alice-nek ezt mondta volna: ajánlom, hogy vigyázz rá, különben a kecses kis nyakad bánja.
- Bella, hallod? – kicsit elbambultam. Tulajdonképpen, azt se tudom, hogy mit akarok Alice-től.
- Persze, megyünk? – kérdeztem tőle. Mire Ő válaszként felkapott a hát ára és kiugrott velem az ablakom. Éreztem, hogy a hideg, csípős szél az arcomba csap. Pár másodperccel később már a lábamon álltam a rétünkön. Alice kecsesen lehuppant a földre intve, hogy üljek le mellé. Leültem, de nem tudtam, hogy hol kezdjem el. Alice érezte, hogy tanácstalan vagyok. Bátorítóan megszorította a kezem, majd rám mosolygott.
- Mesélsz nekem az újszülöttekről? – kérdeztem félénken. Meglepte a kérdésem mi tagadás.
- Mit szeretnél tudni? – öltötte fel újra ezer wattos mosolyát.
- Mindent. – mondtam határozottan.
- Hát jó. – sóhajtott fel.
- De mielőtt bele kezdenél. Kérhetnék még valamit? –néztem szemeibe.
- Persze, mond csak.
- Elrejtenéd a gondolataid és ne beszélj kérlek erről senkinek. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy nem fog kérdezősködni, csak megteszi.
- Rá fér Edward-ra, hogy fel elevenítse mondjuk a ruhamárkákat. – kacsintott rám. Uhh, szegény, már most sajnálom. Ha Alice-en múlik akkor elég hatásos lesz minden, amibe az Ő keze is tartozik. Azonnal Edwardhoz akartam szaladni, hogy előre bocsánatot kérjek a "kínzásért", ám mindent elnyomott a kíváncsiságom, így ismét csak a kérdéseimre koncentráltam.
- Szuper.
- Szóval. Az átváltozás nagyon fájdalmas. Az emberi emlékeid nagy részét homály fedi. Az első pár évben csak a vér számít. A szemeid egy darabig vörösek, majd ugye az állati vértől folyamatosan átalakul borostyán, majd arany színre. Ebben az időszakban erősebb vagy bármely vámpírnál. Még Emmett-nél is – mosolyodott el. – mint mondtam, a vér elfogja nyomni az érzelmeid. De mi itt vagyunk, és vigyázunk rád, minden rendben lesz majd.
Ebből megkaptam néhány hasznos információt. Tehát akit az álmomban láttam, még nagyon fiatal vámpír volt. A szemei vörösen csillogtak, kísértetiesen hasonlított rám bizonyos tekintetben. Az is lehet, hogy magamat képzeltem el újszülöttként. A fantáziám és a tudatalattim biztos összefogtak ellenem, s ezért láttam mindezt. Ennél jobban aggasztott az, hogy mi lesz Vele és velem?!.
- Tehát azt mondod, hogy Edward iránti érdeklődésem alább hagy ? Még nála is jobban fogom kívánni a vért? – éreztem, hogy elpirulok.
- Valószínűleg, igen. De Ő szeret és várni fog rád, és segíteni fog mindenben. Viszont ha túl vagy ezen a korszakon, a vágyaid felerősödnek iránta. A vámpír érzelmek erősebbek, mélyebbek az emberek érzelmeinél. Hogy is mondjam, sokkal intenzívebbek. – mosolygott rám kedvesen Alice. Ahha. Szóval a leendő férjemmel nem fogok semmit sem kezdeni, csak az állatok vérét fogom hajszolni?! Nagyon ígéretes mit ne mondjak.
Itt újabb problémák kezdtek felmerülni. A nő az álmomban újszülött volt, ez teljesen biztos, ám az arca elképesztően erősen közvetítette nekem az érzelmeket. A kettő, hogy férhet össze?
- Tudom, hogy egy kicsit ijesztően hangzik. De mi itt vagyunk egy család és együtt mindennel megbirkózzunk.
- Igen, tudom, és köszönöm. – öleltem meg.
- Van még kérdésed? – vigyorgott még mindig.
- Öhm, nem tudom. – hajtottam le a fejem.
- Nyugi, semmi baj, fel kell dolgozd az információkat, de a lényeg, hogy tudd, mi itt vagyunk neked. – helyezte térdemre apró kezét.
- Többé nem láthatom őket igaz? Hiszen megölhetném őket, ugye? - éreztem, hogy egy újabb könnycsepp bújik elő és az elsőt szép sorban követte a többi.
- Nem. – suttogta szomorúan.
- Veszélyes lennék a saját szüleimre, igaz? – néztem fel rá.
Bella. Minden rendben lesz. Érzem. – mondta határozottan. Nem tudom, de nem tudtam neki hinni. Az álmok, vagy az imént hallottak nem engedték. Próbáltam mindent elhessegetni a fejemből, az összes negatív gondolatot, mert szerettem volna kihasználni a maradék időt, amit még a szeretteimmel tölthetek. Úgy döntöttem, hogy nem fogok foglalkozni az álmokkal, hisz nem árthatnak.
- Gyere, menjünk, Ed már kezd idegbeteg lenni, hogy hol vagyunk, és neked pihenned kell. – állt fel s nyújtotta felém a kezét, amit szívesen elfogadtam. A következő pillanatban már fellendített a hátára és elkezdett futni a Cullen-ház felé.